Ma délelőtt egyszerű bútorokat szereltem össze: polcot, cipőtartó állványt. Lassan ment a munka: értelmeztem a rajzokat, ábrákat, keresgéltem a szerszámok közt a ládában. Bizonytalan voltam, kétszer is leellenőriztem mindent, nehogy hibázzak. A kisfiam adogatta a csavarokat, meg néha elrejtett előlem néhány apró alkatrészt. Jó kis játék volt!
Eszembe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt - önismereti gyakorlatként - összegyűjtöttem szerepeimet. Akkor meg is feledkeztem az építő-barkácsoló-festő énemről, pedig a kétkezi munka és az alkotás nagyon fontos számomra.
Nőként egyre több szerepben kell megfelelnünk. "Légy tökéletes, gyengéd és szerető anya vagy fiatalos és aktív nagymama. Légy tökéletes munkaerő, vezető, főnök. Légy bátor vállalkozó, megfontolt üzletasszony. Légy csinos, divatos nő. Légy megértő és türelmes barát, barátnő. Légy jó feleség, légy szenvedélyes szerető. Légy konyhafőnök mesterszakács, légy kreatív alkotó, légy műértő, olvasott és művelt ember. Légy sportos, légy fitt. Légy takarékos háziasszony, fesd ki a szobát, újíts fel bútorokat!" De valóban meg kell-e felelnünk minden szerepnek? Ki várja el a megfelelést? Ki dönti el, hogy mikor és milyen szerepeket vállalunk magunkra? Ki osztja a szerepeket? Vajon a férfiak is küzdenek-e a szerepek okozta sokkal? Mekkora a konfliktus, amit a szerepeink összeegyeztethetetlensége miatt érzünk? Mit adunk fel magunkból, ha a konfliktust elnyomjuk és folytonosan megfelelünk? Melyik életszakaszunkra mely szerepünk nyomja rá bélyegét? Le tudjuk-e venni a "bohócsipkát", mely bizonyos szerepekbe kényszerít minket?
Ugye érdemes beszélni róla?
