Ma személyes élményemről szeretnék beszámolni. Két nappal ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy egy leendő coach-társam az időről beszélgetett velem. Kérdései rádöbbentettek, hogy milyen nagy változást tudhatok magam mögött.
A történet évekkel ezelőtt kezdődött, amikor vezető lettem egy multinacionális vállalatnál. Kisebbik fiam elmúlt két éves, a nagyobbik pedig hat. Kisgyermekes anyaként csak a szerencsémnek és nőtársaimnak köszönhetem, hogy meg tudtam állni a lábamon. Olyan kapcsolati háló segített (erről még lesz szó később a női vezetőkről szóló cikkben), mely nélkül nem boldogultam volna. Bébiszitter és takarítónő váltották egymást, míg én teljesen feloldódhattam az új kihívásban. A mindennapok itthon rutinosan teltek, mégis mindig azt éreztem, hogy harcolok az idővel. Soha nem álltam fel az íróasztal mellől a munkaidő végén. Minden napra megvolt a tennivalók listája a rá szánt idővel együtt. Bevásárlás, főzés, a napi háztartási teendők, no és a gyerekek. Péntek volt a csúcs napom, akkor ebéd után elhoztam a fiúkat az oviból és együtt töltöttük a délutánt. Azonban a munkaköröm új feladatokkal, nemzetközi projektekkel bővült. Egyre gyakrabban kellett két napra elutaznom, egyre többször elhúzódott a napi munka. Az estéimet a levelek feldolgozásával töltöttem itthon, az íróasztalomon elintézetlen iratok tornyosultak. Az idő egyre fenyegetőbb ellenséggé vált. Küzdöttem vele, le akartam győzni.
A kiborulás határán érkezett az életembe a coachom. Az elején azt sem tudtam, mit fogok kezdeni vele, s egyáltalán mikor pótolom be a vele töltött órákat, amik a munkaidőből kiesnek. De a beszélgetések új gondolatokat ébresztettek bennem. Néhány hónap alatt - ugyan kemény munkával és odafigyeléssel - de sikerült délután ötkor felállnom az íróasztaltól és idegeskedés nélkül befejeznem a munkanapot. A delegálás, a prioritások kezelése, a valóban fontos teendők kiszűrése nem csak a munkámban, a magánéletemben is támpontokat adott. Azóta másként élem meg az időt. Összebarátkoztam vele. Tudom, hogy nekem dolgozik és tudom, hogy nem ellenfél. Csak múlik, telik, mint a mesében. Az életem pedig szépen belesimul, hol gyorsabb, hol lassabb ütemben. Igaz, a feladatok fajtája megváltozott: az irodai munkát felváltotta az itthoni tanulás, a külföldi meetingeket lecseréltem gyermeknevelésre. Mégis úgy érzem, hogy mindig jut arra időm, amire szeretném, hogy jusson.
