Az ember alapvetően társas lény. Szüksége van a kapcsolatokra, a másik ember visszajelzéseire, véleményére. Érzelmeket akar adni és kapni. Manapság mégis divatos szinglinek lenni és elmerülni a munka világában.
"Napok óta készülök, hogy felhívjalak, de nem jutott rá időm." "Jó lenne meginni egy kávét együtt, de mikor?" "Ezer éve nem láttalak, hogy vagytok?"
"Teljesen be vagyok havazva, nem tudunk találkozni." "Mesélj, mi újság nálatok? Hooogy??? Már érettségizik a gyerek? Mintha most ment volna első osztályba."
Hasonló mondatokat hallok kollégáktól, barátnőktől, ismerősöktől. Mindenki bezárkózik és az online-világba menekül. Ha valahogy, hát virtuálisan ápolja emberi kapcsolatait. Már ha ezt emberinek, kapcsolatnak és kapcsolatápolásnak lehet nevezni...
Amint ezek a gondolatok megfogalmazódtak bennem, fel is kaptam a telefont és felhívtam egy rég nem látott, rég nem hallott barátnőmet. A kezdeti, alig egy perces megdöbbenés után közel egy órán át tartott az élménybeszámoló és a jókedvű beszélgetés. Szerintem egész éjszaka tudtuk volna folytatni a gondolatokat, az egymáshoz intézett kérdéseket.
Miért kényelmesedünk el és miért nem érdeklődünk a másik iránt? Miért várjuk, hogy a másik keressen minket? Miért nem kezdeményezünk mi magunk? Talán itt az ideje felvenni a telefont...