Személyes élménybeszámoló következik. Először azt hittem, hogy ez aztán nagyon távol áll a coachingtól! Majd ahogy tovább gombolyítottam a gondolat fonalát, megváltozott a véleményem. Kezdem az elején:
Mostanában szívesen használom a közösségi közlekedést, mert szeretem nézni az embereket. Azzal szórakoztatom magam, hogy kitalálom, vajon ki lehet ő és hova igyekszik? Milyen kedve van? Milyen lehet az élete? Igyekszem felfedezni a szépet, megérteni és elfogadni a másságot. Néha rajtakapok másokat, hogy ugyanúgy figyelik az embereket, mint én. Ilyenkor összemosolygunk és megyünk tovább.
Múlt pénteken kora délután a Lehel-téri megállóban egy idős falusi néni szállt be a metrókocsiba. Szemmel láthatóan a piacról igyekezett haza. Fejkendőben, rakott bő szoknyában, színben harmonizáló pruszlikban frissen, apró lépésekkel járt. Életerő és jókedv sugárzott belőle, pedig nehéz kosarakat cipelt: a megmaradt áruja lehetett bennük. Arcát, kezét nézve tudtam, hogy sokat dolgozik. De a szeme, a szeme vidáman csillogott. Érdeklődve figyelte az embereket. Én le sem tudtam venni a szemem a korcos rakott szoknyájáról, a pruszlikról és a kosarakról. Amikor összeakadt a tekintetünk, önkéntelenül kimondtam: "De szép a szoknyája!" Bólintott, megköszönte és onnantól néhány megállón át mindketten tudtuk, hogy összeköt minket valami megfoghatatlan és láthatatlan szál. Sajnáltam, hogy korábban kellett leszállnom, de vártak rám, menni kellett. Elköszöntünk egymástól, mosolyogva fogadta jókívánságomat.
Jó néhány óra elteltével még mindig az idős parasztnéni járt a fejemben. Lassan tudatosodott bennem, hogy ami összeköt minket, az a női erő. A munka, a küzdés és az élet szeretete. Az egység, az elfogadás és a megértés. Innen már csak egy gondolati lépcső vezetett az önismerethez és a coachinghoz.
"A világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is."
(Umberto Eco)
