Tegnap délután sziesztázás közben véletlenszerűen kapcsolgatva örök klasszikus filmre találtam. A csokoládét legalább tízszer láttam, de az is lehet, hogy többször. Most először néztem végig "coach-szemüvegen" keresztül.
Egyszerűen magával ragad a történet. Megtalálom benne a finom humort, a nyitottságot, a derűt. Jó nézni, ahogy felpezsdül a kisváros élete, ahogy szép lassan megnyílnak az emberek. Tetszik, ahogy egy-egy személyre szabott csokikóstoló és persze beszélgetés után nem tagadják le többé a konfliktusokat, az érzelmeket. Öröm látni, ahogy erőt merítenek saját maguk felvállalásához, bátorságot álmaik megvalósításához vagy egy-egy rossz megszokott vagy reménytelen élethelyzet elhagyásához. Új döntések születnek, új kapcsolatok, barátságok kötődnek.
Ma az jutott eszembe a film kapcsán, hogy mi is hiányzik az életünkből? A lassítás, a megállás és visszatekintés. A megértés, az odafigyelés, az őszinte együttérzés. A derű., a mosoly, a bizakodás. A meghallgatás, az elfogadás. A nem-ítélkezés. Meg némi varázslat...
A filmben a csokoládé íze, illata és a titkos összetevők, a coachingban pedig a bizalom és a coach személye varázsolja el a coaching-partnert. A folyamatot - éppúgy, mint a csokoládét - néha különleges ötletek fűszerezik, máskor pedig szükség van egy csipetnyi csípős csilire.
Az eredményes coaching-folyamat után a varázslat kezd a mindennapok része lenni - éppúgy, mint az édességbolt az alvó kisvárosban. A változtatások, változások, új irányok célok és ötletek pedig mindig visszaidézik az édes csokoládét...
