Verto Coaching

... egy újabb coaching-eszközt. Vidám próba volt, és jó tanulás is. Megtapasztaltam, hogy nem mindig szabad és kell ragaszkodni szó szerint egy eszközhöz, módszerhez. Az egyszerűsítés és a helyzethez igazított alkalmazás jobb eredményre vezet.

Íme a történet:

Egész hétvégén egy kérdés járt a fejemben: Vajon bennem van a hiba? 

Ha a környezetemben mindenki pozitívan értékel egy helyzetet, ha egy csoport minden tagja jól érzi magát benne csak én nem, akkor a helyzetértékelésemmel van gond? Felül kell-e vizsgálnom a véleményemet? A válasz természetesen igen.  De vajon számítanak-e az észérvek vagy hagyatkozzak az érzelmeimre? Elfogadjam-e saját, jelenlegi álláspontomat vagy igyekezzek  mások véleményét sajátommá tenni? Mennyire megalkuvás benne maradni egy helyzetben a többiek kedvéért? A részemről hozott áldozat mekkora terhet ró a csoport többi tagjára? Mekkora tanulás számomra a helyzet elfogadása?  Mit tapasztalok meg? Tudok-e a helyzet által fejlődni, s ha igen, miben? Mennyire kényszerítek másokat saját álláspontjuk megváltoztatására? Hol húzódik az érdekérvényesítés és az asszertivitás határa? Milyen kompromisszum etikus? Kell-e egyáltalán kompromisszum egy csapaton belül? Tud-e működni a csapat az adott helyzetben az én elkötelezettségem nélkül?

"Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a túlsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszú sora mosolyog feléd."

(Eötvös Károly)

"Ne kívánj másnak látszani, mint amilyen vagy, mert minden tettetés akadálya az igazság tiszta fényének, melynek úgy kell átsugároznia rajtad, miként napfény ragyog át a tiszta üvegen."

(Jiddu Krishnamurti)

Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?

(Eötvös Károly)

Személyes élménybeszámoló következik. Először azt hittem, hogy ez aztán nagyon távol áll a coachingtól! Majd ahogy tovább gombolyítottam a gondolat fonalát, megváltozott a véleményem. Kezdem az elején:

Mostanában szívesen használom a közösségi közlekedést, mert szeretem nézni az embereket. Azzal szórakoztatom magam, hogy kitalálom, vajon ki lehet ő és hova igyekszik? Milyen kedve van? Milyen lehet az élete? Igyekszem felfedezni a szépet, megérteni és elfogadni a másságot. Néha rajtakapok másokat, hogy ugyanúgy figyelik az embereket, mint én. Ilyenkor összemosolygunk és megyünk tovább.

Az ember alapvetően társas lény. Szüksége van a kapcsolatokra, a másik ember visszajelzéseire, véleményére. Érzelmeket akar adni és kapni. Manapság mégis divatos szinglinek lenni és elmerülni a munka világában.

"Napok óta készülök, hogy felhívjalak, de nem jutott rá időm." "Jó lenne meginni egy kávét együtt, de mikor?" "Ezer éve nem láttalak, hogy vagytok?"
"Teljesen be vagyok havazva, nem tudunk találkozni." "Mesélj, mi újság nálatok? Hooogy??? Már érettségizik a gyerek? Mintha most ment volna első osztályba."

Hasonló mondatokat hallok kollégáktól, barátnőktől, ismerősöktől. Mindenki bezárkózik és az online-világba menekül. Ha valahogy, hát virtuálisan ápolja emberi kapcsolatait. Már ha ezt emberinek, kapcsolatnak és kapcsolatápolásnak lehet nevezni...

Amint ezek a gondolatok megfogalmazódtak bennem, fel is kaptam a telefont és felhívtam egy rég nem látott, rég nem hallott barátnőmet. A kezdeti, alig egy perces megdöbbenés után közel egy órán át tartott az élménybeszámoló és a jókedvű beszélgetés. Szerintem egész éjszaka tudtuk volna folytatni a gondolatokat, az egymáshoz intézett kérdéseket.

Miért kényelmesedünk el és miért nem érdeklődünk a másik iránt? Miért várjuk, hogy a másik keressen minket? Miért nem kezdeményezünk mi magunk? Talán itt az ideje felvenni a telefont...